Hagyd ezt a szánalmas izmozást, pont ugyanolyan senki vagy te is, mint bárki más

Mindannyian porszemek vagyunk a gépezetben — hatalmas klisé, de igaz, ha nehezen tudjuk is ezt emberként elfogadni. Önnön jelentőségünkbe vetett hitünk és büszkeségünk nem engedi, hogy reálisan lássuk a képet: a nagy egészhez képest akkorát alkotni, hogy az tényleg számítson, lehetetlen. Az univerzumot Michelangelo sem érdekli, nemhogy John Doe, alias Gipsz Jakab.

Mégis, mennyi energiát fordít az ember arra, hogy kitűnjön, más legyen, különleges, hogy körülrajongják, szeressék, mi több, imádják azért, aki, és/vagy amit úgymond letett az asztalra. Legyen sok pénze, kiemelkedő beosztása, társadalmi rangja. Irigyeljék, hiszen, akire irigyek, az valamit jól csinál, olvashatjuk a social médiában oly gyakran olyanoktól, akik a másod-harmadállásukban keresett pluszfillérekből utaznak sokak álomországának hitt helyekre, ahol fotósorozatokat készítenek középpontba helyezve önmagukat, hogy közösségimédia-oldalaikról visszavigyorogva hirdethessék, micsoda felhőtlen boldogság az élet annak, akinek erre is telik. Mert a pénz igenis boldogít, hogy a közhelyek mentén haladjunk tovább...

Ez utóbbinak ugyan az ellenkezőjét szokás állítani, de ha őszinték vagyunk magunhoz, akkor hamar belátjuk, hogy ha nem is boldogít, azért a pénz jókedvre derít. Főleg, ha amúgy nincs. Akinek rengeteg van, talán már nem tudja értékelni, bár, ha nem tudná, akkor nem is gyűjtené. A fene se tudja, egy azonban biztos, a halálos ágyon nincs mit kezdeni sem a pénzzel, sem a hatalmas élményekkel. Végsősoron, mindannyian ugyanoda jutunk, függetlenül attól, korábban miben, kiben hittünk. A bizonyosság csak a halál után jön el, akkor meg már hiába... Így aztán a pénz és az instaposztok is a semmibe vesznek, bár előbbivel még nagy eséllyel lesz, aki jól jár: az utódok talán hálával gondolnak arra, akinek a forintjait költik.

Szóval, mindannyian porszemek vagyunk egy gépezetben, noname senkik, még azok is, akik most valamiféle véleményvezérnek képzelik magukat, és azok is, akik úgy gondolják, ők irányítják a világot, de legalábbis e bolygó eseményeit. Nekik is van „kifelé”, minél távolabbra néznek, annál kisebbnek érezhetik magukat, mint bármelyik hézköznapi ember. Sem ők, sem mi, átlagemberek nem formálunk valójában senkit és semmit. 

Kik itt vagyunk, kik itt lakunk,/Egymásután mind meghalunk;/S a temető szálló pora/Multról nem álmodik soha."

— írta a 34 évesen, tragikusan fiatalon (így szokás mondani), elhunyt költőnk, Reviczky Gyula, aki a determinizmusban hitt, amiben manapság egyre inkább hisznek az okos emberek is, meg az olyan félműveltek is, mint amilyen e sorok írója.

Nyilvánvaló, hogy abban a 70-80 évben, amit a szerencsés többség eltölt a földi életben, nem baj, ha kicsit nyitott a világra és élvezi, amit és amíg lehet, miközben tesz az ellen, ami lerövidíti a bolygó életét, melyen utódaink is élni szeretnének. De túlságosan komolyan venni önmagát — izmozni, megpróbálni lenyomni a többieket, valamilyennek látszani, amilyen sosem volt és nem is lesz, bármennyire is él benne a vágy, hogy azzá váljon, akire irigykedve néz — senkinek nem érdemes, mert felesleges idő- és energiapocsékolás.

Senkinek az élete nem fenékig tejfel (na, tessék, még egy klisé), és ahogy Reviczky (és más szavakkal még sok más író, költő) megfogalmazta: „Egymás után mind meghaluk...” És amikor ez megtörténik, jó esetben lesz, aki sír utánunk, egy szűk kör, melynek talán élete végéig hiányzunk majd egy kicsit, olykor-olykor eszébe jutunk, kis szerencsével mosolyra húzódik a szájuk, de a valóság mégis az, hogy mindannyian pótolhatóak vagyunk. Kis idő eteltével minden, az életben betöltött szerepünket más játssza majd tovább, egy másik szakember, másik szerető, barát, munkatárs, szomszéd kerül a helyünkre, mert az élet tényleg megy tovább, akármilyen közhelynek hangzik, ez a valóság. A realitás, mellyel nem szeretünk szembenézni. Ami akkor is fáj, amikor olyan embert veszítünk el, akit igazán szerettünk, a tudat, hogy akármennyire ragaszkodtunk hozzá, ő már nincs, és mégsem változott semmi, csak bennünk, csak a mi életünben, a saját mikrokörnyezetünkben. 

Ez pedig előrevetíti, hogy a saját halálunk után sem számíthatunk ennél többre, mert akiről beszélnek sincs jelen, aki egy kis ideig meghatározó volt is, legfeljebb az alkotásában él tovább, egy darabig, amíg film nem lesz belőle és a végén már a kutyát sem érdekli, ki volt az a Victor Hugo, csak az, hogy milyen jó volt A nyomorultak című musical-előadás, vagy hogy miképpen juthat el a róla elnevezett utcába.   

Szomorúan hangzik, de valójában nem az. Hiszen, ki akarná, hogy miatta álljon meg az élet, a Föld ne forogjon tovább, a halála miatt keseregjen az egész világegyetem? Pláne, ha ő maga ezt már úgysem látná, a halála valójában csak gondot okozna a bolygó összes többi lakójának, a világegyetem meg észre se venne semmit az egészből. „Hol volt, hol nem volt a világon egyszer” — ahogy Kosztolányi Dezső is megírta a Halotti beszédben (csak, hogy még egy kiváló magyar költőt idézzek).

Hogy mire akarok kilyukadni? Semmire. Ez az írás pont annyit ér, mint bármelyik másik leírt betűhalom: lesz, aki elolvassa és elgondolkodik rajta, lesz, aki fanyalogva kattint át egy másik cikkre, valami vidámabbra, de a legtöbben, miután elolvasták, mennek tovább.

A Hegedűs a háztetőn egyik jelenetében, Mordcha azt mondja, nem törődik ő a világ bajával, hiszen a világ sem törődik vele, Tevje azt válaszolja neki, hogy igaza van. Erre Percsik, a fiatal egyetemista felháborodik, hogy nem hagyhatják figyelmen kívül, ami a világban történik, Tevje pedig neki is azt feleli, hogy igaza van. Ekkor egy harmadik ember, Avram felteszi a kérdést: „Neki is igaza van és neki is igaza van? Hogy lehet mind a kettőnek igaza?" Tevje pedig azt válaszolja: „Tudod mit? Neked is igazad van."

Valahogy így. 

Forrás: she.hu